Memento

Kontrasztok

Szociális temetés

Egy idős házaspár története

Csak ketten voltak. Gyermekük sajnos nem születhetett,
A szeretet volt a harmadik, ki velük élhetett.
Hetven hosszú, csodálatos év, mit együtt tölthettek,
És házasságot is már újból, másodszor köthettek.
Kéz a kézben, boldogan, és mindig nagy megértésben,
Kisebb viták mellett, szeretetben, egyetértésben,
Egymást féltve, óvva, és mindig kedvesen becézve,
Az élet kemény dolgaival, daccal szembenézve,
Fogták egymás kezét, még azon a napon is, némán,
Amikor a halál bekopogott az ajtófélfán,
Még akkor is, ott is, csak egymásra figyeltek csendben,
Csak ők ketten, egy szív, egy lélek, egy álom két testben.

Nézték egymást, hangtalanul, fáradt, öreg szemekkel,
Nem beszéltek, de pillantásuk felért egy beszéddel.
Mi lesz veled Kedvesem, ha már nem leszek melletted,
Ha nem fogom a kezed, ha nem hajtod rám a fejed,
Ha ráncaidat többé már meg nem simogathatom,
Ha gondjaidban, örömödben nem osztozkodhatom,
Ha remegő kezemmel megfáradt kezed nem fogom,
És elmúlt csodás éveinkről már fentről álmodom?

És elment... de szeme tükrében ott ragyogott a fény,
Magával vitte az álmokat, nem maradt, csak remény,
Hogy egyszer majd, még, ott fenn, az örök boldogság útján
Egymásra találnak a szeretet hullámvasútján.
De a szörnyű jelen, a zord valóság felébreszti,
Kis nyugdíját számolgatva ráncos kezét tördeli,
Mi lesz velem, mi lesz a papával, el kell temetni,
De ennyi pénzből hogyan lehet kegyeletet venni.

Amit tudott, mindent megtett, megmosdatta hű párját,
Elővette, tisztította, ráadta szép ruháját,
Becézgette lágy szavakkal, legalább ennyi legyen,
Hiszen papot sem hívhat ő, mert itt maradt szegényen.
Elmormolja imáját, és kezét összekulcsolja,
Isten áldjon meg Kedvesem, ez utolsó sóhaja.
Fogja az ásót, mit kezébe adtak, és nem érti,
Milyen világban élünk, hova jutottunk, ezt kérdi.

Jaj, papa, jaj, én ezt nem tudom így végigcsinálni,
Hiszen nem tudom a sírodat egyedül kiásni!
Nem tudom a koporsódat a vállamra felvenni,
És a sírodhoz kedvesem, egyedül elcipelni.
Nem tudom, hisz erőm már fogytán, lassan az is elhagy,
Szégyellem, nem bírom, de ne hidd kedvesed cserbenhagy.
Fogta a virágot, kezét párja kezébe tette,
Lehunyta párás szemét, és ő is elment örökre...

Hazám