Megtörtént esetek 11-20
A jobb lábak rejtélye - Igaz történet
Kanada nyugati szigeteinél
Horrorisztikus dolgok történtek
Mert nem találva párját törzsének
Jobb lábak értek partot vizeinél.
Mindegyik jobb lábon sportcipő ázott
Egyszerre négy is partra vetődött
Lábon a zokni elszennyeződött,
Miért és hogyan lett vajon levágott?
És a bal merre van? Rendőrség néma
A rejtély még mindig nem megoldott
Tudósokat e talány megosztott,
Február óta ez komoly probléma.
Egy játékra készült... 2015. július 14.
Megtörtént esetek 11.
A szeretet másik neve: idő
Emlékek...azok a gyönyörű emlékek...
Drága, jó feleségem, hol vagy már?
Kereslek, mindenben, mindenhol kereslek...
Vajon volt még egy ilyen álompár?
A padlás félhomályában üldögélve
Egy hajlott hátú öregember mereng,
Szemében könny csillan, s keze remegve
Nyúl egy doboz után, övé volt... feldereng.
A pókhálókat félresöpörve nézi
Az album elhalványult képeit.
Milyen szép is volt ő, s felidézi
Hitvese álmodó szemét és lépteit.
Valaha oly csillogó, most már megfakult
Tekintete vágyakozón várta,
Hogy az album legalján meglapult
Fényképek közt, miért feljött, megtalálja.
Itt van, nem kellett csupán egy fél fordulat,
Némán, türelmesen lapozgatott, csendben,
Pár pillanat, némi izgatott mozdulat,
És elsüllyedt az emlékek tengerében.
Világának forgása ugyan nem állt meg,
Hogy feleségét tavaly elveszítette,
De a múlt emléke sokkal élőbb benne,
Mint magányossága, mi leterítette.
Félretéve az egyik poros albumot,
Egy megkopott napló akadt kezébe.
Nézegette, mely már felnőtt fiáé volt,
S mintha tűz szorult volna tenyerébe.
Nagyon meglepődött fia naplója láttán,
Hiszen nem is tudta, hogy létezik.
Felesége őrizgette egy ócska ládán,
S lám, most ő az, ki visszaemlékezik.
Ahogy felnyitotta a megsárgult lapokat,
Egy rövid mondatra tévedt tekintete
S olvasva a szívét megérintő szavakat,
Szeme csillogása visszatért egy percre.
Hallotta a kisfiú csilingelő hangját,
Mit szinte már teljesen elfeledett.
S a padlás csöndje, mely megtörte varázsát,
A távoli múltba visszavezetett.
Újra belenyúlt az elnyűtt fadobozba,
Ahol régi üzleti naplóját tartotta.
Remegő kézzel a naplót fellapozta,
S a padlásablak fénye felé fordította.
Bőrkötésű napló volt, mélyfekete színű,
Neve aranyozott betűkkel állt rajta.
Míg a fiáé gyűrött, kopott és egyszerű,
A feliratot, "Jimmy", az egér megrágta.
Saját naplójának lapjai közt keresve
Egy mondaton akadt meg a tekintete.
"Az egész napot sajnos elvesztegettem,
Amikor Jimmy fiammal horgászni mentem.
Nem fogtunk aznap mi, csak pecabotot"
Félrenézett, s fájdalmasat sóhajtott.
Aztán gondolt egyet és fellapozta
Jimmy naplójában ugyanazt a napot.
"Június 4." - olvasta a kusza betűket,
S szeme a könnytől egyre homályosabb lett.
"Apával ma horgászni voltunk egész nap,
Ez volt életemben a legcsodálatosabb!"
Szava elakadt, és már sírni sem tudott,
A kopott napló fedelén végigsimított.
Gondosan leporolta a kusza betűket,
Mit áthatott a tiszta, gyermeki szeretet.
Lance Wubbles írása nyomán
2015. március 26.
Megtörtént esetek 12.
Igaz történet egy kutyáról
Történt egyszer, tán nem is olyan régen,
Los Angeles eldugott szegletében
Egy kiskutya jött e csodás világra,
Szemeit ő még nem nyitotta tágra,
Nem is tudta még, kegyetlen az élet,
Mellső lábak nélkül szülte balvégzet.
Kutya mama első dolga biz' az volt,
Kidobta őt a jó meleg alomból,
Koszos utcák kövén, sárban bukdácsolt
Sajgott a kis teste a fájdalomtól,
Vonszolta magát, de lenne reménye,
Ha rátalálnak e kis tüneményre.
S lám, Isten keze mégis messzire ér
Egy kisfiút küldött, lelkük összeér
Kezébe fogta gyenge, kicsi testét
Megölelte őt, mint anyja gyermekét.
Nem bízta a kutyust a természetre,
Hisz így esélye sem volt az életre.
Édesanyja eleinte mérges volt,
Hiszen úgy gondolta, ez egy újabb gond.
De ki tud ellenállni a csöppségnek,
Egy elesett, védtelen tüneménynek,
Ki kicsi testét csak vonszolni tudja,
Nem virgonckodik, mint bármely más kutya.
Teltek-múltak a napok és hónapok,
Nappalra éjek, éjjelre nappalok,
A kiskutya nőtt, egyre növekedett,
És a kitartásban csoda született.
Sok mogyoróvaj és sok-sok türelem
Jutalomfalatok, s már nem védtelen.
Így történt, hogy sok-sok tanulás után
Faith, a kiskutyus, áll a két lábán
Azóta is így jár-kel a világban,
Ember módjára, ott, Amerikában.
Miért is mondom el e történetet?
Miért is olyan különleges eset?
Nos, Rueben, a fiú, és kutyája
A hadikórházakat végigjárja,
Így nyújt vigaszt, s ad reményt bátorságnak,
Reményvesztett, sebesült katonáknak.
Mert e kis kutyus megjelenésével,
Példát mutat kitartó erejével
Arra, hogy értelmes lehet az élet,
Akkor is, ha rád talált a balvégzet,
És mások ezért oly mélyen megvetnek,
És kegyetlen pusztulásra ítélnek.
Akkor is, ha már úgy érzed, nincs tovább,
Adj még egy esélyt magadnak, legalább.
Faith, kinek a neve Reményt jelent,
Jókedvre derít sok-sok reménytelent,
Mindenkinek örömet,jókedvet nyújt,
Katonák szívében reményfáklyát gyújt.
Ezért történhetett, hogy a hadsereg
Egy tiszteletbeli őrmestere lett.
Ritka az olyan történet, hol Happy End
A végső és az egyetlen kifejlet.
Az újoncok körében, a seregben
Szállóigévé vált már a fejekben,
"Még a kétlábú kutya is ...mit mondok,
Magasabb rangban van, mint az újoncok."
2015. május 16.
Megtörtént esetek 13.
Édesanya éneke
A múlt században történt, Amerika szívében,
Indián rablóbanda fosztogatott keményen,
Járták a kikötővárosokat oly serényen,
Nem ismerve semmilyen kíméletet e téren.
Jöttek, loptak, fosztogattak, nőket meggyaláztak,
Ki útjukba került, kegyetlenül megaláztak,
Elrabolták kincsüket, mindent, mi mozdítható,
Elvitték a gyerekeket, nem megbocsátható.
Áldozatos munka mellett végre csoda esett,
Fosztogatásoknak a rendőrség véget vetett,
Felhívást adott közre a szomorú szülőknek,
Kinek gyermekei fosztogatásnál eltűntek.
Jöttek gyorsan sorban a már reményvesztett szülők,
Kísérték őket a gondtól aggódó nagyszülők,
Boldogok voltak, kik gyermekükre rátaláltak,
S Istennek mindezért lelkesen hálát is adtak.
És ott volt ő, Marie White, egy édesanya,
Kinek lányát és fiát a banda elrabolta,
Félelemmel s reménykedve, mintha sóhajtana,
Kereste ő gyermekeit, s csak magát vádolta.
Nézte a gyerekeket, arcvonásukat lesve,
Minden kicsi arcnál gondolkodva, szívrepesve,
De minden hiába, oly régen volt, hogy eltűntek,
A felismerés így nem tűnt sehogy sem könnyűnek.
Keservesen és csalódva tért volna épp haza,
Szívét, lelkét a bánat keményen ostorozza,
De lám csak, az élet néha csodákat is tehet,
Az egyik rendőrnek jó gondolata született.
Mondja csak, kedves, volt-e olyan altató dala,
Amit gyermekeinek nap, mint nap eldalola.
Próbálja meg talán ezt feleleveníteni,
Hiszek abban, hogy a dal képes lesz segíteni.
Erre az édesanya könnyekkel a szemében,
Elénekelt egy régi dalt sóvárgó reményben,
Alig ért az első versszak utolsó szavához,
Amikor két gyermeket szoríthatott magához.
Édesanyám, édesanyám így hallatszott hangjuk
Ölelték, szorították zokogó édesanyjuk.
Mivel évek során a drága arc elhalványult,
Csak a dal maradt fülükben,és szívükbe zárult.
2015. május 24.
Megtörtént esetek 14.
Az utolsó út - Egy taxis vallomása
Éjszaka volt, a címre pontosan érkeztem,
Kerestem a csengőt, hiába, nem találtam.
Még talán morogtam is, és hinni sem hittem,
Megint átvertek? Pedig igen, konstatáltam.
Nyomtam a dudát, remélve, meghallják végre,
Az utolsó fuvarom mára, hazamegyek -
Nem érdekel, ezért jöttem ide, vidékre,
De tán még egy utolsó kísérletet teszek.
Elsétáltam az ajtóig, s lám, itt a csengő,
Reménykedtem, talán összejön a fuvarom.
Egy pillanat - hallatszott egy idős hang bentről,
S kinyílt az ajtó. Ott állt. Hány éves? Nem tudom.
Már megette kenyere legjavát, aprócska,
Törékeny asszony, úgy kilencven körül lehet,
Kartonruhát viselt, karján táskája, ócska,
Öreg darab, háború előtt készülhetett.
Alakja, mintha egy fekete-fehér filmből
Pottyant volna a túl valóságos jelenbe,
Akárcsak Miss Marple, mosolyogtam jót viccből,
S hetykén, nevetve, bőröndjét kaptam kezembe.
Körülnéztem a lakásban, mindenhol fehér
Vászontakaróval terítették a bútort,
A sarokban egy kartondoboz, s mi belefér,
Árválkodott, így búcsúztatta az ifjúkort.
Kivinné a bőröndömet, kedves? - kérdezte,
S választ nem várva visszacsoszogott a házba,
Egy pár percet kérek csak - s könnyes szemmel nézte
Megkopott emlékeit, és borult félgyászba.
Meghatódva álltam, szóhoz jutni nem tudtam,
Gyengén átkaroltam, a kocsihoz kísértem.
Nem vagyok jó erőben - mondta, míg becsuktam
Az ajtót mögötte, óvatosan, kimérten.
Hálálkodott, megköszönte - Milyen jó fiú,
És milyen kedves! - mondta, s bár keze remegett,
Kedvesen felém nyújtotta, s én a kis hiú,
Büszke mosollyal fogtam a kis ráncos kezet.
Elindultunk végre, cél egy közeli város,
De kérte, a belvároson keresztül menjünk,
Mondtam, ez kerülő, ő nevetett, sajátos
módon, halkan, lágyan szólt: ezt muszáj megtennünk.
Egy hospice-házba tartok, mondta, senkim sincs,
Nincs gyermekem, családom, már régen halottak,
Párás szemébe hullott egy rakoncátlan tincs,
Próbálta könnyeit takarni, rám hatottak.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam, és az órát
Egy mozdulattal lekapcsoltam. Merre menjek?
Kérdeztem, s a tükörből néztem ráncos karját,
Ahogy Isten teremtette oly törékenynek.
S a következő két órában körbejártuk
A város minden zeg-zugát. S az emlékektől
Felvidulva a sok kis titkot szívbe zártuk,
És tobzódtunk csak végig az eseményektől.
Itt éltem, itt dolgoztam, és itt mentem férjhez,
Itt a bálterem, hol páromat megismertem.
Megálltunk, odacsoszogott a drótsövényhez,
Mi egykor fényes volt, ma már meg sem ismerem.
Visszaült az autóba, nem szólt semmit már,
Csak mélyen maga elé révedt, némán, csendben,
S ahogy a hajnal első sugara körbejár,
Fáradtság terült el már az apróka testben.
Menjünk, mehetünk, kérlelt, elfáradtam nagyon,
Hosszú volt az éjszaka, és sok volt az emlék.
Majd szótlanul kinézett a párás ablakon,
Ránk ült a néma múlt, az álom, a tisztesség.
Megérkeztünk, az ajtóban már várták ketten,
Egy kerekesszékbe ültették utasomat,
Bőröndjét az autóból magam kivettem,
S a búcsú tudata marta hangulatomat.
Mennyivel tartozom, kedves, kérdezte halkan,
Miközben tárcájában kutatott remegve,
Semmivel, feleltem, de kiszáradt az ajkam,
Megöleltem, ő is átkarolt, elmerengve.
Nagy örömet okozott egy öregasszonynak,
Mondta kedvesen, köszönöm, és rám nevetett,
Megszorítottam két kezét, s mint kit hajszolnak,
Mentem az autómhoz, ez hát a szeretet?
Vajon mi lett volna akkor, ha más sofőrt kap,
Aki nem türelmes, aki nem udvarias,
Vagy én vagyok türelmetlen, fárasztó a nap,
És elhajtok, mert az ember oly anyagias.
Lassan megértettem, ez volt az az éjszaka,
Mire talán minden ember vár, s reménykedik,
Jót cselekedhet. S mi hajtja, nem a pénz szaga,
Hanem az, boldoggá tesz, s boldoggá tehetik.
2015. június 14.
Megtörtént esetek 15.
Még öt perc
Verőfényes napsütés volt,
Szikrázott fenn a kék égbolt,
Ketten ültek ott a padon
Egy szép júliusi napon.
Szólt az asszony, férfi figyel,
A nőt büszkeség önti el.
Az ott az én fiam, látja,
Az ott, piros a kabátja.
Klassz kis fickó, mondja csendben,
S mosolya rebben könnycseppben.
Az enyém ott van, sapkában,
Látja, játszik egymagában.
Majd az órájára nézett,
Gyermekéhez odalépett,
Mosolyogva szólította,
S arcát végigsimította.
Itt az idő hazamenni,
Vacsorázni, lepihenni.
Édesanya már nagyon vár,
Elfáradt már a napsugár.
Ne, apa, kérlek, maradjunk,
Csak öt percet még hadd játsszunk!
Rendben van, apa bólinta,
S vidáman lendült a hinta.
S eltelt öt perc, szólott újra,
Készüljünk a hazaútra,
Csak öt percet, apa, kérlek,
Aztán többet már nem kérek!
S apa bólintott nevetve,
Míg a hölgy szólt meglepetve,
No, ez aztán a türelem,
Ha nem látom, nem is hiszem.
A férfi merengve nézett,
Szeme könnyes, szíve vérzett
Homályos tekintettel állt,
Hangjában búbánat bujkált.
Volt nekem egy nagyobb fiam,
Most is kísért álmaimban
Itt történt, itt a közelben,
Néhány utcányira innen.
Épp hazafelé tartottunk
És a zebrához jutottunk,
Mikor jött egy részeg sofőr...
Aztán a mentő, s a rendőr...
Kicsi teste mellett álltam
Nem fogtam fel, kiabáltam
Próbáltam őt élesztgetni,
Hiába... nem volt mit tenni.
És most szívem vággyal tele,
Kaphassak öt percet vele.
Foghassam csöpp kicsi kezét
S mondjak öt perccel több mesét.
Megfogadtam, már vigyázok,
És többé így nem hibázok.
Kevés volt, mit együtt voltunk,
Hogy játszottunk és álmodtunk.
Így hitetem el ővele,
Játékra van több ideje
Öt perccel tovább hintázhat
S így tovább tart a varázslat.
Valójában én kaptam még
Öt boldog percet, hogy elég
Időt tölthessünk el együtt
Boldogan játszva mindenütt.
Hát innen az én türelmen
Látom, játszik önfeledten
Boldogság csillog szemében
S nekem az öt perc: végtelen.
2015. szeptember 5.